BÚCSÚZUNK!

Téged szólítalak, szólítottalak Marius!

Hagyd el az árnyak világát! Légy itt!
Nézd az itt lévők szemét és szívét! Te, már színről színre látsz. Felébredtél!
Ismered és tudod, amit mi csak homályos szemmel és tétova kézzel keresünk. Mosolyogsz a bensőnkben visszhangzó kérdésen. Miért?!

Mi, felelőst és magyarázatot keresünk. Te pedig a sikeres színész elégedettségével szemléled elmúlt életed.
Sikeres!? Mondhatják, nem teljesíthetted be felnőttként életed. Nem hagytál hátra nagy műveket, családot, javakat. Emberi gyengeségek sem voltak távol tőled.
Mégis, mi mást mondhatnánk rá, minthogy sikeres?! Mint egy jó színész, jel voltál. Felmutattad, hordoztad a békés és szerethető embert. Akinek nem ismertük békétlenséget, haragot és viszályt szító természetét. Nem ismertünk ellenséget sem körötted.

Szelíd gyermeki mosollyal haladtál át a világon.

Ezért aztán rólad, már mindig ez a mondat fog eszembe jutni:
„Az a harcos, aki úgy megy a csatába, hogy sem a vereségtől való félelem, sem a győzelem vágya nem bántja, ha meghal, kilép a lét körforgásából.”
Nem ismertem benned bénító félelmet és pusztító vágyat sem.
Mikor életveszélyes betegségedből való lábadozásod alatt beszélgettünk, akkor sem voltál nagyra kóroddal. Csendes derűvel fogadtad el életedet eztán már megváltoztató szabályokat. Pedig kerülgetet a halál. A csontos ujjak átmenetileg elengedtek, hogy egy méltóbb halált halj. Harcoshoz méltóbbat. Megkímélve az életet rontó szabályoktól és a hosszú agóniától.

Tudom, hogy szülőként, barátként megdöbbentek a szavaimon. De gondoljátok végig! Illő e elirigyelni, elkívánni azt, ami az Istené? Jogos e haraggal öklöt rázni az ég felé azt kiáltva, miért vetted el tőlem, Uram!?

Talán a tulajdonunk volt Marius?

Nem!

Isten választotta és helyezte közénk, miként minket magunkat is e korba és helyre. Megszabva természetét és pályáját. Jókedvében küldhette és szeretettel.
Egy ókori görög történetben mondták a papok egy anyának — akinek fiai, miután lovak híján, anyjukat maguk húztak el a szentélyig kocsin és ott lepihenve a szent ligetben, meghaltak – „Nagyon szerethette fiaidat az Isten, mert korán magához vette őket.”

Mariust is szerette az Isten! Szép és tartalmas életet adott neki. Cserében csak annyit kellett tennie, hogy példaként felmutatta számunkra a nyugodt, normális és szerethető embert. Aki körül nem dúlnak szüntelen érzelmektől és érdekektől korbácsolt viharok.

Így is lehet élni! Hordozta közöttünk az üzenetet anélkül, hogy a szánkba rágta, vagy a nyakunkba öntötte volna. Életét talán ő is zárhatta volna az antik színházi előadások végét lezáró mondattal, miként Augustus:
„Játékunk hogyha tetszett, hát tapsoljatok és menjetek vidáman!”

De ez nem a vidámság órája. Búcsúzunk és vigaszt remélünk.
Legyen hát vigasz Marcus Aurelius mondata annak, aki elfogadja.

Nem mindegy e, hogy három vagy egy felvonásban játszottál, hogyha szereped jól játszottad?

Isten veled drága lélek!

/Jegyezte: Iovius/